Gazdasági szükségszerűség, mégis újra heves szakmai-politikai vitákat váltana ki, ha a kormány földvételi lehetőséget kívánna teremteni a belföldi agrárcégeknek, szövetkezeteknek. Az egyéni és családi gazdálkodói kör ugyanolyan joggal kérhetne állami földvásárlási segítséget, miközben a jogi személyek helyzetbe hozása teret engedne a legális külföldi földszerzéseknek is.

Ismét napirendre került a belföldi jogi személyek földvásárlásának engedélyezése a hazai földpiacon. Az ügyet – érthető módon – a társas vállalkozásokat képviselő Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetsége (MOSZ) elevenítette fel közelmúltbeli kongresszusán. A kérdés szakmai és politikai körökben időről időre felmerül, mert kétségtelen, hogy gazdasági szükségszerűségről, kényszerről van szó. Megnyugtató megoldás viszont nincs, és még csak nem is látszik annak az esélye, hogy a közeljövőben bármilyen kompromisszum születik.

Érthető, hogy a MOSZ siet a probléma felvetésével, mert csupán most van lehetőség arra, hogy a kormány a vásárlások esetleges engedélyezéséhez szükséges jogi módosításokat egyáltalán felvállalja. Biztos ugyanis, hogy éles politikai viták robbannának ki, amelyeket egyetlen kabinet sem viselne el a kormányzati ciklus végéhez közeledve és egy újabb országgyűlési választásra készülve. Ezért az ügyben 2010-ig nem lesz semmilyen változás, ha a jogalkotási munka szinte azonnal nem indul be.

Pedig reformlépésről lenne szó, és a mostani kormány más ágazatokban nem takarékoskodik a reformnak mondott döntésekkel. A lényeg itt az lenne, hogy a cégek révén újabb vásárlói kör jelenne meg a piacon, és ez alapvetően átrendezné a földviszonyokat. (Mint ismert, ma csak belföldi természetes személyek vehetnek területeket.) Más kérdés, hogy önmagában e módosítás mennyire lenne „földreformnak” nevezhető, hiszen a kérdés jóval összetettebb. Itt van mindjárt a birtokpolitika, amelynek alapvetően a rendszerváltozás utáni elhibázott, elaprózódott birtokszerkezethez vezető privatizáció következményeit kellene orvosolnia, de ilyen átfogó koncepciót tizenhét év alatt sem sikerült kidolgozniuk a különböző kormányoknak.

A vállalatok földtulajdonhoz juttatása mellett az szól, hogy gazdálkodásuk stabilabb legyen, könnyebben hozhassanak hosszabb távú beruházási döntéseket, állattenyésztésük takarmányellátása pedig biztonságosabbá váljon. Másfelől viszont elfogadható érv az is, hogy a magángazdálkodói körnek is ugyanúgy pluszterületekre lenne szüksége tevékenységeinek megerősítéséhez. Így az agrárvállalkozók, családi gazdálkodók is jogosan panaszolhatnák fel, miért nem az ő tulajdonszerzésüket segítené az állam, ha rászánná magát arra, hogy komolyan beavatkozik a földszabályozásba. (Ma az ellentétet a politika úgy „oldja fel”, hogy az ügyben nem tesz semmit, illetve retorikai szinten a „sokszínű tulajdonformájú mezőgazdaság” mellett foglal állást.)

Persze a megkötöttségek miatti mai nyomott földárak – túl a gazdasági okokon – önmagukban is csábossá teszik a területeket, mivel a föld jelentősen drágul majd, ha a piacot az uniós követelmények szerint teljesen liberalizálni kell. A csatlakozási megállapodás értelmében a nyitás 2011–2014-től következhet be. Ekkortól meg kell engedni, hogy az uniós állampolgárok is földet vehessenek. Abban ugyanakkor nincs vita, hogy addig a piacon a külföldiek földtulajdonszerzését nemkívánatosnak kell tekinteni.

A belföldi jogi személyek vásárlásának engedélyezése viszont éppen azért lehet veszélyes, mert a vételből nagy valószínűséggel nem lehetne kizárni az itteni alapítású, de külföldi tulajdonú cégeket. Nem beszélve arról, hogy a magyar társaságokba is bármikor beléphetnek külföldi üzlettársak, részvényesek. Így a jogi személyek helyzetbe hozásával Magyarország vélhetően mégis jóval előbb legális teret engedne a nagyobb arányú külföldi földszerzéseknek, mint ahogy azt az EU ténylegesen megkövetelné.

Hogy a gazdasági racionalitás vagy a külföldiek kiszorítása-e a nyomósabb érv, azon lehet vitatkozni. Mérget vehetünk rá, hogy fognak is.

A szerző a Világgazdaság munkatársa

Forrás: AgroLine